A rendszerváltás időszakában a pártállam folyamatos gyengülése mellett megalakulhattak egyéb politikai szervezetek és pártok is. A Columbus utcai épületben más pártok is iroda-helységeket kaptak a nyolcvanas évek végétől. Ezzel párhuzamosan a rendkívül sikeres Záborszky József igazgató irányította XIV. kerületi Állami Zeneiskola vezetésében megszületett a döntés arról, hogy középszintű, „konzervatóriumi” képzés indítására lenne igény. Az iskola alapítására 1989-ben kaptunk engedélyt.

Az 1990-ben megalakult, szabadon választott parlamentben Tóth Sándor képviselő mondott nagyhatású beszédet annak érdekében, hogy az állampárt zuglói székháza a zeneoktatásnak otthont adva kezdhessen új periódust életében. Az épületet iskolánk megkapta, de még hosszabb folyamat volt, amíg a „pártházban” működő politikai szervezetek mindegyike új helyet talált magának. Ebben nagy segítségünkre volt a legendás Pongrácz Péter is.

Ekkor megkezdődött az épület részleges felújítása, ami akkor nem állt többől, mint némi festés, karbantartás, illetve néhány kisebb átalakítás az oktatás céljainak figyelembevételével. Ezzel egy időben megkezdődött az iskola új szárnyának és koncerttermének tervezése is. A bővítés terveit Károlyi István építész készítette. Az új szárnyban helyet kapott az iskola „többcélú” terme, amely tornaterem és hangversenyterem funkciókat töltötte be. Ezen kívül zenetermek, öltözők, könyvtár, szertár, illetve gondnoki lakás kaptak helyet. A terv készítésekor külön gondunk volt a szárnyait bontogató különleges tanszakunk, a hangkultúra szak majdani technikai igényére is, így a koncertterem tervezésekor kiemelt figyelmet kapott az ahhoz csatlakozó oktató-stúdió kialakítása. A tervek 1993 folyamán elkészültek és a kivitelezési versenyfelhívást is közzétette a kerületi Önkormányzat.

1994 januárjában költöztünk végre a Columbus utcába. Az épület újraavatásán részt vett Dr. Boross Péter, Magyarország akkori miniszterelnöke is, aki beszédében kiemelte annak jelentőségét, hogy milyen szimbolikus súlya van annak, hogy a kommunista múlt egyik helyszínén az ifjúság művészeti nevelése folyhat a jövőben.

A bővítés munkái a beköltözést követően hamarosan megkezdődtek és 1995-ben átadásra került új épületszárnyunk. A régi szárny részleges felújítása és az új szárny építési beruházása összesen mintegy 200 Millió Forintba került.

Az iskola koncertterme 2000-ben átadott orgonájával nyerte el mai véglegesnek tekinthető formáját.

Eközben a földszinti aulában a már megsemmisült sgraffito helyén Szkok Iván festőművész az iskola és zenei együttesei iránti rajongása jeléül, tiszteletdíj nélkül elkészítette aulánkat ma is díszítő freskóját „Legyen a zene mindenkié” címmel. A freskón a magyar zene történelmi személyiségein (Liszt, Bartók, Kodály, Erkel, stb.) kívül az iskola életében meghatározó szerepet játszó személyek (Záborszky József, Ferencsik János, stb.) is megjelennek.

A festmény első vázlata:

…és elkészült változata az iskola aulájában:

Egy év kényszer-szünet után idén ismét fellépett iskolánk fúvószenekara a Müpában! Nehéz két évet követően hatalmas élmény volt a zenekarnak – és reméljük a közönségnek is – végre újból teltház előtt fellépni. Szólistánk Gyivicsán György, a Zeneakadémia harsonatanára volt.

A hatvanas évek építőipari állami beruházásai keretében nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a kortárs művészetek szemléletformáló hatásával is megerősítsék a képviselt világnézetet. Ez egy pártház esetében különösen fontos volt.

A frissen átadott épületben számos a korhoz és az ideológiához egyaránt méltó alkotás is helyet kapott. Elsőként ejtsünk szót arról a remekről, amely már nem található meg az épületben. Beköltözésünket megelőzően eltávolításra került. A bejárati aula falán Óvári László festőművész sgraffito-ja volt látható „19-es vörös katonák” címmel.

(Sgraffito (graffito): díszítő eljárás, melyben egymásra felvitt különböző színű festékek vagy vakolatok felső rétegét precízen visszakaparják, kikarcolják, ami által előtűnik a mélyebben fekvő réteg színe.)

Az eredeti épület a ma ismert Columbus utcai szárnyból és a ma „Kisterem” néven ismert Tanácsteremből állt. A Nagyterem helyén egy kisebb épület (munkásőr-bázis) zárta le a ma is meglévő belső udvart, amelyet „díszudvarnak” nevezett az az akkori építési program. A Díszudvarban pihenhették ki felelősségteljes munkájukat az elvtársak és itt találkozhattak az „Olvasó munkás” szobrával is, hogy mindig emlékezzenek arra, honnan érkezett a munkáshatalom és hová tart! A szobrot R. Kiss Lenke készítette. Bár kora sajtója és művészet-kritikusai nem kényeztették el szobráért az alkotót, talán mégis sokatmondó, hogy ez az egy mű maradt meg az épület környezetében. Ma az iskola előtt az utcai oldalon a fák árnyékában látható és lesz is látható a továbbiakban is!

A pártház aulájában látható még egy teljesen ideológiamentes kerámia-burkolat, amelynek tervezője, alkotója ismeretlen. A hamarosan megkezdődő felújítás során még nem eldöntött a további sorsa.

Kétségkívül legvitatottabb alkotás az épület homlokzatán található vörös-márvány dombormű. Alkotója Makrisz Agamemnon, a szocialista kultúrpolitika egyik kedvenc alkotója. A mai művészettörténeti szakvélemények is egybehangzóan nagyra tartják munkásságát függetlenül annak ideológiai tartalmától. Jól ismert a – teljesen ideológia-mentes – szökőkútja (sellő) a Széll Kálmán téren. 

Ez az alkotás viszont minden kétséget kizáróan rávilágít arra, mitől válhatott Makrisz a kor olyannyira kedvelt alkotójává.

Hamarosan nagy felbontású képeket mutatunk be erről az alkotásról, de addig néhány szóban a látható alakokról: Nőalak békegalambbal, munkás sarlóval, kalapáccsal és kaszával, illetve pöröllyel, munkásőr dobtáras gépfegyverrel és ötágú csillagos sapkával, munkás „Marx” feliratú könyvnek látszó tárggyal.

A domborművet így méltatta a kor nagy befolyású művészettörténésze, Aradi Nóra:

„…a plasztikai tömegek logikájával éri el ritmikus belső egységét, amellyel fő mondanivalójára a párt és a tömegek egységére, a tömeg erejére hívja fel a figyelmet…”

„Egyenként már nem is emberek, de a közös mozdulás, az azonosság, a tömbszerű tömeggel kifejezett összefogás teszi őket mindig élő emberekké. Itt már nincs egyéniség, személyiség; közös akarat van, nem pedig egyéni szándék, és csak ez a közös az, ami életben tartja és még élővé teszi a megnyomorított embert. Ez a közösséggondolat jelenik meg másképpen és más tartalommal: az amorf forma roppant fegyelmezett, mértanilag épített belső rendjében. Így lett az épületdekoráció témája a munkás-paraszt-értelmiség összefogása: nem egyének halmaza, hanem maga az összefogás”

Azt hiszem, ehhez nem tudok mit hozzáfűzni. Arról nem is beszélve, hogy:

„A testek kubisztikus traktálásának szigorú raszterét az attribútumok nem oldják, csak differenciálják az egyébként sematikus, szinte egyveretű figurákat…”